Néha annyira el tud árasztani a saját bajom, hogy jól jön egy kis kopogtatás, figyelmeztetés a sorstól, hogy észrevegyem magam, milyen szerencsés is vagyok. 

A szintén szerencsés - két egészséges gyermeket nevelő, jómódban élő - barátnőmmel pont kipanaszkodtuk egymásnak magunkat, hogy milyen baromi nehéz nekünk: 

- kicsi babánk van, aki éjszaka sokszor felébred, nálam ugyan Kittike csak eszik és visszaalszik, de a mostani takonypócos állapotában 7-8 alkalommal is, nála pedig Petra 2-4 óra között ébren volt

- ovis "nagy gyerekünk" van, akik együtt járnak oviba, imádják egymást, és bizony rájuk fér a nevelés, hiszen dacolnak, ki tudja mi ellen?! de dacolniuk kell, mert ha nem teszik, akkor mégis mikor alakulna ki a saját akaratuk?! nem akarhatják mindig azt, amit mi - ezt higgadt állapotomban én is tudom, de baromi fárasztó naponta nyolcszor elmondani, hogy légyszíves gyere, ülj az asztalhoz, vagy légyszíves vedd fel a cipődet stb..

- elfoglalt párjaink vannak, akik baromi sokat dolgoznak, ezért keveset vannak itthon, így sem velünk nem törődnek annyit mint mi szeretnénk (mennyit is szeretnénk?! :) sem a gyerekekkel nem foglalkoznak annyit, vagy nem úgy, ahogy mi szeretnénk

- itthon vagyunk GYED-en, de azért próbáljuk magunkat is megtalálni, lehet, hogy durván hangzik, de szeretnénk nem "csak" anyák lenni, hanem valahol mélyen az "én" is elő-elő bukkan, muszáj néha olyan dolgot is tennünk, ami mirólunk szól, hiszen ha nem így lenne, akkor elvesznénk, eltűnnénk, nem tudnánk feltöltődni

- próbáljuk összetartani minél erősebben a családot, kialakítani az első években oly fontos köteléket, hogy később a gyerekeink valóban kötődjenek hozzánk, ne muszájból legyenek velünk, és persze közben mi is ők is jól érezzék magukat. Néha én úgy érzem erőmön felül is próbálok teljesíteni, pedig tényleg jó lenne "elég jó anyának" lenni, nem tökéletes anyának. De nem könnyű. ki mondta hogy az lesz? felelősség? amibe néha rémisztő bele is gondolni... látva a körülöttünk lévő példákat, a szétcsúszott családokat, a lázadó, kallódó tiniket, a jobbnincsmaradjunkegyütt párokat, a válásokat megszenvedő gyerekeket. 

Szóval úgy éreztem, nekem most baromi nehéz, mert a férjem épp hetek óta rengeteget dolgozik és minden rám marad és itt a két gyerek taknyosan. Taknyosan. Ennyi. 

És akkor az oviban összetalálkoztam reggel az egyik anyukával - a kisfia a fiam legjobb pajtása - akinek a kislánya down kóros. És hirtelen minden problémám összetörpült. Taknyosak. Ennyi. 

Mi is az én bajom? hiszen itt a két csodás gyerekem, akik reggel úgy kelnek, hogy másznak fel az ágyamba, bújnak hozzám, mint akik vissza akarnak bújni a legbiztonságosabb helyre, ölelnek, dünnyögnek és perceken át csak szeretgetjük egymást. Aztán van persze egy kis reggeli káosz, de újra ott az ölelés, a puszi a szeretet. Aztán Kititkével az egész nap, csupa csupa szeretet, annyi de annyi örömet ad ez a kislány, hogy elmondani nem lehet. És minden délután a játék után van egy pár perces anya dögönyözés is, mindig véletlenszerűen egyszercsak újra jön a reggelihez hasonló ölelgetés, hancúrozás, kicsit hevesebben, a délután lendülettel, amikor megint egymás szeretetében fürdőzünk. A férjem pedig? mindent megtesz, hogy a mi kis családunk biztonságban legyen, anyagi jólétet teremt, gondoskodik a jövőnkről és igenis próbál a legjobb apa és férj lenni. csak a maga módján. 

Gyorsan meg is köszöntem a sorsnak, hogy ilyen életem van, és ilyen csodás két gyerekem és el is mondtam nekik, hogy mennyire de mennyire szeretem őket. A hoponopono 4 szava pont ide passzol, pont sorban

bocsáss meg. sajnálom. köszönöm. szeretlek