Mint a többi kismama, én is rengeteg szüléstörténetet olvastam a neten, bár próbáltam válogatni, és a rémtörténeteket átugrani - így is eléggé be van tojva az ember lánya, nem hogy még tovább fokozza mások sztorijaival. Az enyém egyik sem rémtörténet, de mégsem szokványos. 

Az első szülésem 4 évvel ezelőtt volt, nem nevezhető az sem szokásosnak: 34. héten szerda este 9 körül dr. House nézése közben jött néhány fájás, aztán nem akartak abbamaradni, de én csak tűrtem, tűrtem, elvégre ezek biztos jósló fájások. Amikor House persze ismét briliánsan kiderítette, hogy mi is a baja az aktuális extrém esetének és a fájások még mindig jöttek, a párom felhívta az egyik barátját, akinek a felesége védőnő volt - na ő végighallgatta, megkérdezte, legutóbb hány perc telt el, és amikor mondtuk, hogy hát max 4-5 perc, akkor azonnal bezavart minket a kórházba. 3 perces fájásokkal értünk be, szerencsémre pont a fogadott dokim volt bent, aki azonnal szülőszobába fektetett, beadott egy tüdőérlelő injekciót és infúzióra kötött, mondván: legalább 24 órát vissza kell tartani a kicsit. Aha, köszi. jó. majd összeszorítom a lábam. 

A fájások csak jöttek, jöttek, kb. hajnal 3-ra sikerült 15 percesekre visszaszorítani, úgyhogy megkönnyebbülés: lehet, hogy el is múlik, és mégiscsak kivárja az idejét. Hát a drága kicsi fiam 4 napot még kivárt, aztán vasárnap újra elindultak a fájások, a rengeteg lazító infúzió ellenére. A kórházban közölték, hogy hát ők azt tartják biztonságosnak, ha átszállítanak a koraszülött klinikára, de felhívják a dokimat. Ismét szerencsém volt, ő azt mondta vállalja a felelősséget, egyeztetett egy csecsemőssel, közölte, motorra pattan és egy óra múlva bent lesz, majd vele végigcsináljuk ezt a szülést. 

Így is lett, infúzióról lekötöttek, onnantól az én kis drágám útja szabad volt, jöhettek a fájások - na azok jöttek is szépen, ahogy a nagy könyvben meg van írva! Áldottam az eget, hogy rendszeresen jártam kismamajógára, és szülésfelkészítésen is már részt vettünk (Zsuzska, örök hálám), ahol valóban olyan légzéstechnikákat mutattak, hogy a fájások szinte végig az elviselhető tartományban maradtak. Én nem akartam kiabálni, kivetkőzni magamból, a párommal ordítani, hanem szerettem volna, ha az a kicsi lényt, aki hozzánk érkezik, ne ijesszem meg én is, hiszen így is megatraumán esik át. 

Szóval a vajúdás alatt minden jól ment, aztán egyszercsak a dokim közölte, hogy na jó ez így nem fog menni, és felállt, hátat fordított. Én nem is értettem, hogy most mi van?! Aztán kiderült, hogy már átléptünk a tolófájások szakaszába, és én meg még továbbra is csak lélegzem ki a fájásokat, mert tiszta csőlátás és csőhallás alakult ki: csak a páromat láttam, hallottam, a dokimat nem is :) Csak értetlenül kérdeztem, hogy de miért mit csináljak, mondja meg valaki, mit csináljak?! Ekkor a legjobb barátnőm vette át a stafétát és kizökkentett a légzésekből, hogy na most nyomni kell, gyerünk együtt - és lőn csoda, két nagy nyomásra már kint is volt az én csipetnyi fiam, a maga 2 kilójával :) Az egész max 2 órát tartott, szóval nem nevezném nehéz szülésnek. 

Mindenkinek csak javasolni tudom a kismamajógát, és a szülésfelkészítő jógát és ezenkívül még aki vízimádó, mint én, annak az aquanatal-t is, ami szintén sokat segít a fájdalom elviselhető átélésében. 

Mivel Beni icipici volt, ezért ugyan megkaptam azonnal egy kis megcsodálásra, de utána elvitték egy kis lélegeztető dobozba, ezért nem próbálhattuk ki rögtön, vajon a szopizás azonnal menne-e, ezt a mai napig sajnálom, de hát mit volt mit tenni. 

Az ezutáni félóra viszont nagyon nem volt kellemes: a szülészeten óriás tumultus volt a hidegfront hatás miatt, így nemhogy a szokásos 2 órát fekhettem az ágyon pihegve, hanem épphogy végeztünk a varrással, közölték, hogy szükség van a szülőszobára, úgyhogy keljek fel - illetve másszak át a kerekes székre. Na itt megéreztem, milyen az, amikor minden egyes porcikád remeg.