Ahogy a fiam születése sem volt szokványos, úgy a lányomé sem... miért is lenne az?! de semmiképp sem rémtörténet, sőt! a legtöbben irigyelnek ezért a szülésért: 

a 37. hét első napján nem bírtam magammal, felhívtam a gyerekorvost, bejelentkeztem nála, ezenkívül pedikűrre és intim gyantára - végülis itt lesz lassan az idő. Mindenáron be akartam szerezni Kittikének egy zenélő forgót, és egy kis takarót, no meg törölközőt, hogy ne a fiam kékjeit használja, hanem valami cuki rózsaszín vagy fehér/rózsaszínes egyszóval valami kis csajosabb változatot. Pedig hát nem mindegy?! tutti nem fog reklamálni :) Mászkáltam, kerestem, de olyat nem találtam, amire azt mondtam volna, hogy Na ez az! úgyhogy tettem egy utat az ördögnek. Mire hazaértem, már jócskán fájt is a hasam húzott lefelé, így a fiamat megfűztem,hogy ne vonatozzunk, hanem inkább fekve mesélek neki, mert úgy éreztem ülni sem tudok. Aztán szerencsémre hazaért e férjem, akinek lemondás miatt elmaradt az aznap esti focija (MICSODA MÁZLI), úgyhogy rögtön elkezdtek egy kicsit mozgalmasabb játékot játszani. Gondoltam, akkor majd Kittike kis szobája és ágyacskája dekorációját legalább mindenképp megcsinálom. Szépséges kis függöny dekort kaptunk, amit hááát nem volt egyszerű felrakni, egyesével megtűzdelni hogy úgy álljon, ahogy kell, de végül persze sikerült. Megint jól lefárasztottam magam, kanapéra ledől - és pont mondtam, hogy na most akkor pihenek egy kicsit tényleg, mert asszem sok lesz, amikor is PUKK! És tényleg PUKK! Ebben a pillanatban elfolyt a magzatvíz, mintha egy vízzel teli lufi durrant volna ki a hasamban és jól elárasztott. Gyorsan kiáltottam, hogy hívd a dokit meg a szülésznőt, mert elfolyt a magzatvíz, aztán ránéztem a fiamra, aki kicsit riadt arcot vágott, összeszedtem a lelkierőmet és nyugtatgattam, hogy "Kittike már olyan kíváncsi rád, hogy már érkezik is hozzánk", közben persze jól be voltam tojva, hogy natessék, tényleg itt az idő. Tényleg itt vagyok újra, na most hogy lesz?!

Akárhogy is, egy gyors zuhanyra biztos van idő, közben hallom, hogy a dokim is nemsokára a kórházban lesz - nincs gáz, innentől kezdve akár órák is lehetnek, amikor is egy akkora fájdalom hasított belém, hogy alig hittem el. Hogy lehet ilyen hirtelen?! aztán még egy és még egy - akkor már csak szóltam a férjemnek is, hogy a fiunkat le kéne passzolni, mert ő bizony nem jöhet, asszem egy gyors menet lesz! A bátyám 10 perc múlva megérkezett Beniért, gyors búcsúzkodás, és ahogy kiléptek a kapunk az előszobában állva a fájdalom a földhöz vágott. Azt hittem ott maradok, csak ordítani tudtam, megmozdulni, felállni - esélytelen. Elkezdtem bekúszni a szobába, és közben kiabáltam a férjemnek, hogy jön a baba, azonnal hívja mentőket. Szerencsére teljes hidegvérrel közölte, hogy már pedig az autóba be kell szállni, mert mi hamarabb érkezünk a kórházba, mint a mentők ide. Egy fájás szünetbe bemásztam az autó hátsó ülésére, és irány a kórház. Talán az égieknek köszönhetjük, hogy baleset nélkül megúsztuk, mert úgy száguldoztuk, ahogy csak a forgalom engedte - és ráadásul a piroslámpákon is átmentünk, ahol lehetett. Így is életem legdurvább 20 perce volt ez az autóút: jógalégzés ide vagy oda, tolófájást megélni úgy, hogy nem nyomhatsz, hanem megpróbálod visszafogni, kilélegezni... hát ember legyen a talpán. Még egy szerencse: a szülésznőm pont kijött egy szülésről, mielőtt a kórházhoz megérkeztünk volna, és visszahívta a férjemet, aki gyorsan elmondta a helyzetet, hogy bizony mindjárt megszülök itt az autóban, úgyhogy mikor beérkeztünk, tolókocsival várt a kórház előtt, rohanás a szülőszobára, át a szülőágyra, amit azonnal szétkaptak. Dokim megnézett, és közölte, hogy hát bizony, akkor hajrá a következő fájásban szüljünk. 2 percet kellett csak várni és aztán az én gyönyörű tündérem egy nyomásra kint is volt, és máris úgy magzatmázasan a kezembe adták. Alig akartam elhinni! Hogy ennyi, és tényleg itt van, és sír, és bújik, és minden rendben vele is és velem is. Megcsináltuk :) igazi csapatmunka, fantasztikus időzítéssel