Kittike születését szeptember 11-re becsülték - Beni szülinapja pedig szeptember 12 :) Mondtuk is neki, hogy a születésnapjára érkezik meg Kittike, úgyhogy persze nagyon várta. 

A hugica azonban saját születésnap ünneplést akart, és már nagyon kíváncsi volt a mi kis világunkra, és augusztus 18-án meg is érkezett hozzánk - Beni kisebb csalódására, na mert hogy Kittike itt van, de nincs itt a születésnap és nincsenek ajándékok!

Ezt mindenképp pótolni akartuk, ráadásul az oviból már egy pár gyerek szülinapi zsúrján Beni is részt vett, ezért illett is vissza hívni a szülőket, csakhogy közbevágott az a fránya szalmonella, Beni ugye oviba sem járhatott, így teljes bizonytalanság volt a szülinapi zsúr. Szerencsére a dokinénitől megkaptuk az oviba engedő igazolást, így legalább az biztosítva volt, hogy az oviban fel fogják köszönteni. Próbáltuk megszervezni, hogy pénteken maradjanak tovább ott az oviban, valamelyik óvónéni pedig animálja végig nekik a zsúrt, de sajna ez nem jött össze. Bátran, Tibivel karöltve úgy döntöttük, hogy csakazértis bevállaljuk, a 3 hetes kis Kittikét valahogy hermetikusan elzárjuk a gyerkőcöktől és Beninek igenis lesz szupper születésnapja. Apu Ágija ráadásul bevállalta, hogy segít nekünk, átjön, és ha kell babusgatja, altatgatja a kis tündérkét, illetve segít a gyerekek terelgetésében. Az idő azonban úgy tűnt, hogy nem a mi barátunk, ugyanis 3 napja folyamatosan esett az eső, ezért a meglepetésnek szánt ugráló vár légvárrá kezdett válni. 

Az egész napos rámolás után, az 5re hirdetett bulira Rékababa és Viki már f5kor megérkezett, Kittike még szundikált, pedig jó lett volna már a szopizáson túl esni, hogy a buli kezdetén már én is ott lehessek - de persze nem így történt, úgyhogy amíg a vendégek érkeztek én békésen szoptattam Kittikét a hálószobában. Szerencsére éhes volt a kis drága, ezért kb húsz perc múlva már csatlakozni tudtam, Leni&Oli kivételével a többiek már itt voltak, és az ajándékokat nézegették, lelkesen játszottak Beni szobájában. Mivel benti bulira készültünk, én mindenféle benti játékot készítettem elő, tombolát, kincskeresőt, tárgyfelismerőt - és vásároltam egy rakat csokit, cukorkát... na DE a nap kisütött és a három napos eső ellenére,  az ugrálóvárat felállítottuk, a gyerkőcök viszont csak mérsékelt lelkesedéssel ugrálgattak, inkább bent gyurmáztak és Beni játékaival játszottak. Minden balhé és sírás nélkül, pedig mi nagyobb káoszra készültünk :)

Úgy elment az idő, hogy a tortát csak f7kor vittük ki, nnnna miután megkapták a cukoradagjukat 5 perc múlva akkora tombolás volt az ugrálóvárban, hogy csak na! ezt hiányoltuk :) Végre itt volt a tombolás, a meglepetés mégis bejött. Alig akartak hazamenni, pedig mi már alig álltunk a lábunkon. 

Mindenesetre megérte, mert Beni azt mondta, hogy szuper születésnapja volt, mindenki itt volt akit szeret, de Réka és Luca a legjobb barátja és jövőre is "az én otthonomban" szeretné a születésnapját! 

Imádom, hogy szereti az otthonunkat!

Utólag is le a kalappal az édesanyám előtt, aki otthon volt a bátyámmal és velem, amikor minikék voltunk. Egy újszülött baba mellett folyamatosan egy másikat is ellátni, lekötni, és persze mellett valamennyi házimunkát is végezni... hát nem piskóta. Ráadásul az ő idejükben még nem voltak ezek a csoda kényelmes eldobható pelenkák, automata mosógép, szárítógép, ja persze mosogatógép - szóval el is tudom képzelni, hogy anyáink anno egy percre épp ha le tudtak ülni pihenni. Apáink dolgoztak reggeltől estig, netán plussz műszakot is vállaltak - mint az enyém - hogy legyen elég pénz a megélhetésre, aztán hazajöttek és teljesen természetesen várták el, hogy anyáink körbeugrálják őket: legyen terített asztal a vacsorához, minden nap friss főtt étel, tiszta mosott ruhák, vasalt ingek, természetesen tiszta lakás és semmiképpen sem üvöltő gyerekek. Na ez utóbbi valószínűleg nem volt meg, de a többi bizony igen. 

Ehhez képest én alig állok a lábamon egy-egy végignem aludt, végigszoptatott éjszaka után, a reggelihez megterítek ugyan, sőt még kedvesen meg is etetem az enyhén visszababásodott fiamat, és talán még egy mosást is berakok - de asszem ennyiben kimerült a házimunka részem. Úgy döntöttem, hogy amíg az újszülött tündérkém mellett az ovis nagyfiam is itthon van velünk, addig ebédet házhoz szállítva rendelek, a mosogatógépbe pakolást bizony a férjemre bízom, takarítónő pedig már évek óta jár hozzánk. A babaruha és textilpelenka vasalást megúszom azzal, hogy inkább 95 fokban kimosok mindent és kész a fertőtlenítés. Így is van úgy, hogy délben még hálóingben flangálok, mert arra nem volt időm, hogy átöltözzek. És bizony Isten, nem a kicsi miatt - ő szépen kiszipkázza a cici tartalmát, aztán elégedetten beszundít. Beni viszont ha lehet még jobban elvárja, hogy foglalkozzak vele, mint eddig. Hiába nem mondja, hogy féltékeny a babára, azért érezni lehet, hogy mindig azt szeretné, ha vele foglalkoznánk. Bár azt szerencsére mondja, sokszor sokszor, hogy mennyire szereti anyát, csak anyával szeretne maradni, nem akar oviba menni. Ilyen sok szeretetet nem is gondoltam, hogy tud adni egy ilyen kicsi fiú. Valahol büszke is vagyok rá, hiszen azokat az eszközöket használja, amiket tőlem és az apjától lát: elsősorban mondja, mondja minden alkalommal, de akár csak ha fogja magát és elfut pisilni, vagy  átmegy egy másik helyiségbe. Ha meg mellettem van akkor puszilgat, simogat, ahol ér, és ezenkívül annak ellenére, hogy az apa a szigorúbb, mégis énrám hallgat jobban, elfogadja, ha valamit mondok. Amikor kettesben vagyunk itthon, egy zokszavam sem lehet szépen szót fogad, igaz, kivétel az alvás... na az csak könyörgésre megy. Sőt bevallom egyik nap el is sírtam magam - valószínűleg a fáradtságtól - mert én már annyira de annyira aludni akartam és ő meg csak húzta az időt és még nyolcadszor is kiment valamiért mire elsírtam magam,hogy aludjunk már mert anya elájul a fáradságtól. Hát ilyen is van. erre persze ő is elsírta magát és teljesen kétségbe esett, hogy anya sír. nem szeretném többet ezt az ütőkártyát bevetni :) remélem nem is kell

Ahogyan a szülésnél is csodásan időzített az én lányom - mert ugye ki tudott volna még egy ilyen időpontot eltalálni, amikor is utazással együtt háromnegyedóra alatt megszülethet, merthogy pont már a 37. hét első napja, hogy a férjem aznapi focija elmarad, hogy a bátyám otthon van és így el tud jönni a Beniért, hogy a dokim pont aznap f8ra érkezik a kórházba, hogy a szülésznőm 10 perccel korábban befejez egy másik szülést... szóval szerencsecsillaga van, nna. vagy nekem :)

Szóval Kittike azóta is nagyon jól időzít: amikor a kórházból hazajöttünk és Beni másnap napközben és éjszaka szegény már 10 percenként járt ki a wc-re és sírva - ordítva sírva - ment a hasa, a hugicája édesdeden aludt 4-5 órákat egyhuzamban, és az ordításokra sem ébredt fel. Pedig az elején csitítgattam szegénykémet, hogy ne üvölts, ne sikíts, mert akkor ez azt jelenti, hogy annyira fáj, hogy menni kell a kórházba. Sírni lehet, de nem kell így üvölteni (Persze átfutott az agyamon, hogy mi lett volna, ha valaki a szülés előtt a kórházba menet az autó hátsó ülésén ordítva szól nekem, hogy ne üvölts, pha!). A fiam pedig csak nézett rám könnyes szemekkel, és közölte, hogy de anya, tényleg ennyire fáj, hogy kiabálnom kell, de annyira nem fáj, hogy kórházba kelljen menni. Szegény drága bogaram, 5 napon keresztül szenvedett az iszonyú erős görcsökkel. Kittike pedig békésen szundikált, 10 percekre ha felébredt, amikor szopizott, na jó legalább 3x10 perc volt egy szopi, mert mindig bealszik :)

Aztán hogy Beni végre jobban lett, de mint kiderült szalmonellája van, úgyhogy oviba továbbra sem mehet - háááát nem kis küzdelem egy 4 évest egész napra lekötni, örökmozgó fiút! anyaként!! - bár bár szuper vonatsínpályákat építek nyolcasokkal, hidakkal, beállóval és kanyarokkal, de mégis. És Kittike tapintatosan napközben háttérbe vonul, azaz csak a szopi időszakára van fent, villámgyorsan begluggygluggyolja a maga kis adagját kb félóra alatt, aztán már alszik is. Ráadásul, azt találtam ki, hogy szoktatni akarom a zajhoz, ne kelljen majd lábujjhegyen sétálgatni később sem, ha alszik, úgyhogy velünk van egész nap a nappaliban. Hát így alszik a legeslegjobban: hallja Beni hangját (imádja), zajongunk körülötte, és ő meg befészkeli magát a szopipárnába, amennyire csak tudja, és simán megalussza a 4-5 órát egyhuzamban. 

Na de éjjel! Amikor nem kell a bátyusra figyelni, na akkor visszaadja az egész napi észrevétlenséget: egyrészt van, hogy óránként kéri a cicit, másrészt mindig, de kivétel nélkül mindig hajnalban trottyolja össze magát, általában legalább kétszer. Meglepő módon azonban ez az egyedüli olyan pelenkázás - még ha átöltözéssel is jár - amikor nem sír torka szakadtából. Türelmesen szuszog, forgatja a fejét ide oda, vagy cumival vagy anélkül, lényeg, hogy nem ébreszti fel a fiúkat. Igazán tapintatos. Csak anya szenvedjen, még véletlenül se aludjak 2 óránál többet egyhuzamban, minek is az? végülis az agykontroll szerint másfél óránként van agyunk kipihent fázisban, úgyhogy a másfél órának akár elég is kéne lennie. na de nem az!!!

Mit szólt az én  "nagyfiam" a csecsemő érkezéséhez - az alap, hogy ő azt gondolta, hogy nagyobb lesz, nem ilyen pici baba. 

Pár nap múlva már elfogadta, hogy ő egy baba, de közölte is, stílusosan a wc-n ülve, hogy anya, én nem azt akartam, hogy Kittike ilyen kicsi legyen, hanem nagyobb. 

Persze hogy elfelejtettem, amiket fel akartam írni! mindenesetre a legjobban ez maradt bennem, legszívesebben összevissza puszilgattam, ölelgettem volna, az én kis drágaságomat. 

Amikor épp altatni próbáltam a már harmadszor felsíró Kittikét, Beni megjelent egy bambusz tányéralátéttel. Ezeket rendszeresen térképként használta játékból, mint kiderült most is.

Közölte - suttogva: "Anya, ez egy titkos térkép."

Tényleg? kérdem én. és hová vezet a titkos térkép, valamilyen kincshez? 

Igen, bizony, kincshez. Megmutatja az utat ahhoz a gyógyszerhez, amit ha odaadunk Kittikének, akkor soha többet nem fog sírni és soha többet nem lesz beteg. (na itt meghatódtam teljesen)

Jaj, de drága vagy! hát ez nagyon jó lenne!

de ő még tudta fokozni: Ehhez az kell, hogy tűvel vért veszünk Kittikétől, és a vért belerakjuk ampullába és megvizsgáljuk, és ebből lesz a gyógyszer, amit beadunk neki. 

itt kicsit megrémültem: de Beni, Kittikét nem szúrjuk meg semmiképpen

De igen, anya, mert az ő vére kell!

Hát azt nem szeretném semmiképpen - mondom én

Mire ő: te most azt hiszed, hogy igaziból mondom? Majd ha megveszitek nekem az orvosi táskát, akkor játékból megszúrom a tűmmel és úgy adom be neki az orvosságot. 

Paff, anya odáig van. Merthogy tényleg szó volt arról, hogy szülinapjára majd szerzünk egy orvosi táskát - de hogy erre is emlékszik :)

Szerencsére minden kis történetébe, ami rólunk szól már bele is szövi Kittikét - bár ez így volt már a terhesség alatt is, az ő számára, már akkor igazi kistestvér volt, amikor a pocakban volt, Teljesen természetesen beszélt róla, mint aki itt van velünk. 

Esti meseolvasás - Anna, Peti, Gergő - nagy kedvenc. Beni egyszercsak közli, hogy Anya, de jó lenne, ha mi is ilyen sokan lennénk! Majd ha Kittike nagyobb lesz, akkor legyen még egy kisbaba, jó?! 

Hát nem cukorpofa! persze én is örülnék, és ha a sors úgy akarta volna, akkor valóban 3 gyerekes család lennénk, de úgy gondolom, hogy ez már nem fog összejönni. 

Persze, hogy tartottam - sőt, tartok is tőle - hogy vajon az én drága kicsi fiam, mit fog szólni, hogyan áll majd a kistesójához. Beni nagyon anyás. Nem tudom az átlaghoz hasonlítani, mert szerintem nemigazán létezik átlagos, de azt tudom, hogy ő extrán anyás :) Amit imádok természetesen! Mert jó egy 4 éves szerelmetes anyukájának lenni. Persze néha fárasztó, hogy az apjától nehezen, vagy egyáltalán nem fogad el dolgokat csak tőlem, de akkor is, az a szeretet, amit tőle kapok... hát az valami fantasztikus erőt, energiát és életet ad :)

Amikor Kittikével hazajöttünk végre a kórházból, nemigazán törődött vele, inkább persze velem akart lenni - én meg ővele, mert ilyen sokáig még nem is voltunk egymástól távol, 4 nap, rengeteg idő egy 4 éves számára. Ő így fogalmazta meg: 

"Anya, már 29-39 éve nem is láttalak. Annnyira hiányoztál." 

megzabálom

Első nap rögtön, illetve az első éjjel 11kor hasfájásra ébredt, sima kaki, de nagy görcsökről panaszkodott. Hajnalban újra - szerencsére Kitti simán végigaludta Beni kiabálását, úgy látszik ez a babákba van kódolva. Aztán délelőtt indult eddigi életünk egyik legnehezebb hete: szegény kicsi fiam hasa elindult, és egy hétig meg sem állt.

Hát igen, a mindentudó ismerőseim meg sem lepődtek, mert egyértelmű, hogy ha egy újszülöttel hazajössz, akkor a nagy testvér betegséget kreál magának. Hát ez komoly kreáció lett, amit végül szalmonellának neveztek :( óriás sajnálatunkra. Volt olyan nap, hogy szegénykém bármit megevett, megivott 5-10 perc múlva már jött is ki belőle, borzasztó volt látni a szenvedését, hallani meg méginkább, mert néha üvöltött mint a sakál. SOkszor nem tudtuk eldönteni, hogy ez most igazi bélgörcs, vagy csak rájátszik. Na, ha eddig anyás volt, most aztán főképp. 

Az első három nap, hát az lelkileg és fizikailag is nagyon durva volt, látni, hogy ő milyen gyenge, hallgatni a folyamatos sírását, kakilás előtti ordítását - a szívem belesajdult. Meglepő módon a férjem bírta nehezebben, minden nap felhívta a gyerekorvost, hogy ez most már így nem mehet tovább, mert 2 napja, 3 napja, 4 napja nem javul a helyzet. Persze a gyerekorvos sem tudott mit mondani, folyadék, tea, elektrolitos oldat, széntabletta és diéta: ki kell ürülnie. Biztonság kedvéért kijött és hozott helyes kis tégelyeket, amibe székletmintát kellett tennünk. Na ezzel megszenvedett a ház ura! Nem is sikerült elsőre, de nevetni nem mertem rajta, mert annyira abszurd volt a helyzet :) 

JA és hozzá tartozik,hogy a hugica pedig rendkívül tapintatosan a 2 legnehezebb napon 4-5 órákat aludt egyhuzamban, és azon kívül, hogy cicit kért, semmi de semmi gond/baj nem volt vele. Mint egy tökéletes kistestvér, aki tudja, hogy most meg kell húznia magát, ő köszöni jól van, ha enni kap, akkor alszik is békésen. Sajnos Benit nem igazán mertem a kicsi közelébe engedni, mivel fogalmunk sem volt mi baja van... a dokinéni azt javasolta,hogy én is tartsam magam távol tőle. HÁT HOGYNE! A beteg fiam,at akinek most a legeslegjobban énrám van szüksége, majd ne engedjem magamhoz. Hát ehhez nem volt szívem. 

4.-5. nap körül már volt egy kis ereje a drágaságomnak, volt kedve kimenni az udvarra, kb félórát kint is tudott tölteni, és csak utána indult a mosdómenet - de már ez is haladás volt, még bringázni is elmentünk, persze szintén csak egy fél órára. Egy hét múlva pedig már kicsit lelassulva ugyan, és legyengülve, de újra jókedvű volt, játszani akart, nem csak feküdni és bambulni és kezdett visszatérni az étvágya is - megkönnyebbültünk. Ekkor jött a hír, hogy szalmonellát mutattak ki, megkönnyebbülés sztorno :(

de túléljük valahogy

Honnan tudod biztosan, hogy újszülött van újra a családban és újra szoptatós anya lettél?!

amikor a reggeli egybefolyik a tízóraival és lehet, hogy az ebéddel is

amikor textilpelenkák vannak a lakás különböző pontjain

amikor alvajárva bóklászol a nappaliból a hálóba és vissza

amikor egy nap már a harmadik melltartót fogyasztod el

amikor annyira, de annyira jól esik egy zuhanyzás magányos csendje

amikor szinte egész nap égnek a mellbimbóid 

amikor a várandósság alatt kényelmes oldalfekvés már nem kényelmes, mert a melleid komolyan feszülnek

amikor a szopipárnához bújni mennyei dolog és garantáltan két perc alatt elalszol rajta

amikor napok óta készülsz végre egy hajmosásra, de mindig "majd holnap" lesz belőle

és amikor magadhoz öleled, akkor legszívesebben valahogy úgy átölelnéd, körbeburkolnád, hogy minden egyes porcikája a te porcikádhoz érjen, hogy mindentől megóvhasd és minden sejtjével érezze a szeretetedet - és rájössz, hogy a várandósság fantasztikus volt, mert pontosan így éltetek 9 hónapon keresztül, és ez már soha többé vissza nem hozható

Mint a többi kismama, én is rengeteg szüléstörténetet olvastam a neten, bár próbáltam válogatni, és a rémtörténeteket átugrani - így is eléggé be van tojva az ember lánya, nem hogy még tovább fokozza mások sztorijaival. Az enyém egyik sem rémtörténet, de mégsem szokványos. 

Az első szülésem 4 évvel ezelőtt volt, nem nevezhető az sem szokásosnak: 34. héten szerda este 9 körül dr. House nézése közben jött néhány fájás, aztán nem akartak abbamaradni, de én csak tűrtem, tűrtem, elvégre ezek biztos jósló fájások. Amikor House persze ismét briliánsan kiderítette, hogy mi is a baja az aktuális extrém esetének és a fájások még mindig jöttek, a párom felhívta az egyik barátját, akinek a felesége védőnő volt - na ő végighallgatta, megkérdezte, legutóbb hány perc telt el, és amikor mondtuk, hogy hát max 4-5 perc, akkor azonnal bezavart minket a kórházba. 3 perces fájásokkal értünk be, szerencsémre pont a fogadott dokim volt bent, aki azonnal szülőszobába fektetett, beadott egy tüdőérlelő injekciót és infúzióra kötött, mondván: legalább 24 órát vissza kell tartani a kicsit. Aha, köszi. jó. majd összeszorítom a lábam. 

A fájások csak jöttek, jöttek, kb. hajnal 3-ra sikerült 15 percesekre visszaszorítani, úgyhogy megkönnyebbülés: lehet, hogy el is múlik, és mégiscsak kivárja az idejét. Hát a drága kicsi fiam 4 napot még kivárt, aztán vasárnap újra elindultak a fájások, a rengeteg lazító infúzió ellenére. A kórházban közölték, hogy hát ők azt tartják biztonságosnak, ha átszállítanak a koraszülött klinikára, de felhívják a dokimat. Ismét szerencsém volt, ő azt mondta vállalja a felelősséget, egyeztetett egy csecsemőssel, közölte, motorra pattan és egy óra múlva bent lesz, majd vele végigcsináljuk ezt a szülést. 

Így is lett, infúzióról lekötöttek, onnantól az én kis drágám útja szabad volt, jöhettek a fájások - na azok jöttek is szépen, ahogy a nagy könyvben meg van írva! Áldottam az eget, hogy rendszeresen jártam kismamajógára, és szülésfelkészítésen is már részt vettünk (Zsuzska, örök hálám), ahol valóban olyan légzéstechnikákat mutattak, hogy a fájások szinte végig az elviselhető tartományban maradtak. Én nem akartam kiabálni, kivetkőzni magamból, a párommal ordítani, hanem szerettem volna, ha az a kicsi lényt, aki hozzánk érkezik, ne ijesszem meg én is, hiszen így is megatraumán esik át. 

Szóval a vajúdás alatt minden jól ment, aztán egyszercsak a dokim közölte, hogy na jó ez így nem fog menni, és felállt, hátat fordított. Én nem is értettem, hogy most mi van?! Aztán kiderült, hogy már átléptünk a tolófájások szakaszába, és én meg még továbbra is csak lélegzem ki a fájásokat, mert tiszta csőlátás és csőhallás alakult ki: csak a páromat láttam, hallottam, a dokimat nem is :) Csak értetlenül kérdeztem, hogy de miért mit csináljak, mondja meg valaki, mit csináljak?! Ekkor a legjobb barátnőm vette át a stafétát és kizökkentett a légzésekből, hogy na most nyomni kell, gyerünk együtt - és lőn csoda, két nagy nyomásra már kint is volt az én csipetnyi fiam, a maga 2 kilójával :) Az egész max 2 órát tartott, szóval nem nevezném nehéz szülésnek. 

Mindenkinek csak javasolni tudom a kismamajógát, és a szülésfelkészítő jógát és ezenkívül még aki vízimádó, mint én, annak az aquanatal-t is, ami szintén sokat segít a fájdalom elviselhető átélésében. 

Mivel Beni icipici volt, ezért ugyan megkaptam azonnal egy kis megcsodálásra, de utána elvitték egy kis lélegeztető dobozba, ezért nem próbálhattuk ki rögtön, vajon a szopizás azonnal menne-e, ezt a mai napig sajnálom, de hát mit volt mit tenni. 

Az ezutáni félóra viszont nagyon nem volt kellemes: a szülészeten óriás tumultus volt a hidegfront hatás miatt, így nemhogy a szokásos 2 órát fekhettem az ágyon pihegve, hanem épphogy végeztünk a varrással, közölték, hogy szükség van a szülőszobára, úgyhogy keljek fel - illetve másszak át a kerekes székre. Na itt megéreztem, milyen az, amikor minden egyes porcikád remeg. 

Ahogy a fiam születése sem volt szokványos, úgy a lányomé sem... miért is lenne az?! de semmiképp sem rémtörténet, sőt! a legtöbben irigyelnek ezért a szülésért: 

a 37. hét első napján nem bírtam magammal, felhívtam a gyerekorvost, bejelentkeztem nála, ezenkívül pedikűrre és intim gyantára - végülis itt lesz lassan az idő. Mindenáron be akartam szerezni Kittikének egy zenélő forgót, és egy kis takarót, no meg törölközőt, hogy ne a fiam kékjeit használja, hanem valami cuki rózsaszín vagy fehér/rózsaszínes egyszóval valami kis csajosabb változatot. Pedig hát nem mindegy?! tutti nem fog reklamálni :) Mászkáltam, kerestem, de olyat nem találtam, amire azt mondtam volna, hogy Na ez az! úgyhogy tettem egy utat az ördögnek. Mire hazaértem, már jócskán fájt is a hasam húzott lefelé, így a fiamat megfűztem,hogy ne vonatozzunk, hanem inkább fekve mesélek neki, mert úgy éreztem ülni sem tudok. Aztán szerencsémre hazaért e férjem, akinek lemondás miatt elmaradt az aznap esti focija (MICSODA MÁZLI), úgyhogy rögtön elkezdtek egy kicsit mozgalmasabb játékot játszani. Gondoltam, akkor majd Kittike kis szobája és ágyacskája dekorációját legalább mindenképp megcsinálom. Szépséges kis függöny dekort kaptunk, amit hááát nem volt egyszerű felrakni, egyesével megtűzdelni hogy úgy álljon, ahogy kell, de végül persze sikerült. Megint jól lefárasztottam magam, kanapéra ledől - és pont mondtam, hogy na most akkor pihenek egy kicsit tényleg, mert asszem sok lesz, amikor is PUKK! És tényleg PUKK! Ebben a pillanatban elfolyt a magzatvíz, mintha egy vízzel teli lufi durrant volna ki a hasamban és jól elárasztott. Gyorsan kiáltottam, hogy hívd a dokit meg a szülésznőt, mert elfolyt a magzatvíz, aztán ránéztem a fiamra, aki kicsit riadt arcot vágott, összeszedtem a lelkierőmet és nyugtatgattam, hogy "Kittike már olyan kíváncsi rád, hogy már érkezik is hozzánk", közben persze jól be voltam tojva, hogy natessék, tényleg itt az idő. Tényleg itt vagyok újra, na most hogy lesz?!

Akárhogy is, egy gyors zuhanyra biztos van idő, közben hallom, hogy a dokim is nemsokára a kórházban lesz - nincs gáz, innentől kezdve akár órák is lehetnek, amikor is egy akkora fájdalom hasított belém, hogy alig hittem el. Hogy lehet ilyen hirtelen?! aztán még egy és még egy - akkor már csak szóltam a férjemnek is, hogy a fiunkat le kéne passzolni, mert ő bizony nem jöhet, asszem egy gyors menet lesz! A bátyám 10 perc múlva megérkezett Beniért, gyors búcsúzkodás, és ahogy kiléptek a kapunk az előszobában állva a fájdalom a földhöz vágott. Azt hittem ott maradok, csak ordítani tudtam, megmozdulni, felállni - esélytelen. Elkezdtem bekúszni a szobába, és közben kiabáltam a férjemnek, hogy jön a baba, azonnal hívja mentőket. Szerencsére teljes hidegvérrel közölte, hogy már pedig az autóba be kell szállni, mert mi hamarabb érkezünk a kórházba, mint a mentők ide. Egy fájás szünetbe bemásztam az autó hátsó ülésére, és irány a kórház. Talán az égieknek köszönhetjük, hogy baleset nélkül megúsztuk, mert úgy száguldoztuk, ahogy csak a forgalom engedte - és ráadásul a piroslámpákon is átmentünk, ahol lehetett. Így is életem legdurvább 20 perce volt ez az autóút: jógalégzés ide vagy oda, tolófájást megélni úgy, hogy nem nyomhatsz, hanem megpróbálod visszafogni, kilélegezni... hát ember legyen a talpán. Még egy szerencse: a szülésznőm pont kijött egy szülésről, mielőtt a kórházhoz megérkeztünk volna, és visszahívta a férjemet, aki gyorsan elmondta a helyzetet, hogy bizony mindjárt megszülök itt az autóban, úgyhogy mikor beérkeztünk, tolókocsival várt a kórház előtt, rohanás a szülőszobára, át a szülőágyra, amit azonnal szétkaptak. Dokim megnézett, és közölte, hogy hát bizony, akkor hajrá a következő fájásban szüljünk. 2 percet kellett csak várni és aztán az én gyönyörű tündérem egy nyomásra kint is volt, és máris úgy magzatmázasan a kezembe adták. Alig akartam elhinni! Hogy ennyi, és tényleg itt van, és sír, és bújik, és minden rendben vele is és velem is. Megcsináltuk :) igazi csapatmunka, fantasztikus időzítéssel